| Also sprach Zarathustra. Ein Buch für Alle und Keinen Friedrich Wilhelm Nietzsche (1885) | |||
| Downloading books is available only for authorized users | |||
| Downloading books is available only for authorized users | |||
| Im-ígyen szóla Zarathustra | Così parlò Zarathustra | ||
| 1. | Capitolo 1 | ||
| Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem fáradt belé tiz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szívében, egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen szólítá meg: „Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a kiknek világosságot adsz! Tiz évig jövél ide barlangom fölé: megúntad volna fényed és ezt az utad nélkülem, sasom és kigyóm nélkűl. Ám mi váránk téged minden reggel, elvevők fölösleged és áldánk téged érette. Ime, bételtem bölcseségemmel, mint a méh, a mely szerfölött sok mézet gyűjtött; kezekre vágyom, a melyek felém nyúlnak. Szeretnék ajándékozni és osztogatni, valamig az emberek bölcseinek újra örömük telik az ő balgaságukban és a szegényeknek az ő gazdagságukban. Ezért a mélységbe kell szállanom, valamiképen te tészed este, a midőn a tenger mögé tünsz és még fényt viszel az alvilágnak is, te dúsgazdag csillagzat! Te hozzád hasonlatosan le kell szállnom, így mondják ezt az emberek, akikhez le akarok szállani. Áldj meg hát, te nyugodt szem, aki irigység nélkül nézed a túlságos boldogságot is. Áldd meg a serleget, a mely túl akar áradni, hogy a viz aranyosan folyjék belőle és mindenüvé tükrözze gyönyörűséged fényét! Ime! Ez a serleg ujra ki akar ürülni és Zarathustra ujra emberré akar lenni.“ Im-ígyen kezdődék Zarathustra leszállása. | Quando Zarathustra ebbe trent’anni, abbandonò il suo paese e il lago del suo paese e andò sulla montagna. Qui godette del proprio spirito e della propria solitudine, e per dieci anni non se ne stancò. Ma alla fine il suo cuore si trasformò e un mattino egli si levò all’aurora, si pose di fronte al sole e così gli parlò: «Tu grande astro! Che sarebbe la tua felicità se tu non avessi quelli a cui risplendi! Per dieci anni salisti quassù alla mia caverna: ti sarebbero venuti a noia la tua luce e questo cammino, senza di me, la mia aquila e il mio serpente. Ma noi ti aspettavamo ogni mattino, ti toglievamo il superfluo e in cambio ti benedicevamo. Ecco! Ne ho abbastanza della mia saggezza; come l’ape che ha raccolto troppo miele, ho bisogno di mani che si tendano. Vorrei profondere e distribuire, finché i saggi tra gli uomini di nuovo si rallegrassero della loro stoltezza e i poveri della loro ricchezza. Per questo debbo scendere nel profondo: come fai tu la sera quando tramonti dietro il mare e porti luce agli inferi, tu opulento astro. Al pari di te, io debbo tramontare, come dicono gli uomini, ai quali voglio discendere. Benedicimi dunque, tu placido occhio che sai guardare senza invidia anche una felicità troppo grande. Benedici la coppa che vuole traboccare, che l’acqua ne trabocchi dorata e porti dappertutto il riflesso della tua beatitudine. Guarda! Di nuovo questa coppa vuole vuotarsi, e Zarathustra vuole ridiventare uomo». — Così incominciò il tramonto di Zarathustra. | ||
| Next chapter | |||