| Also sprach Zarathustra. Ein Buch für Alle und Keinen Friedrich Wilhelm Nietzsche (1885) | |||
| Downloading books is available only for authorized users | |||
| Downloading books is available only for authorized users | |||
| Im-ígyen szóla Zarathustra | Ainsi parlait Zarathoustra | ||
| 1. | 1. | ||
| Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem fáradt belé tiz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szívében, egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen szólítá meg: „Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a kiknek világosságot adsz! Tiz évig jövél ide barlangom fölé: megúntad volna fényed és ezt az utad nélkülem, sasom és kigyóm nélkűl. Ám mi váránk téged minden reggel, elvevők fölösleged és áldánk téged érette. Ime, bételtem bölcseségemmel, mint a méh, a mely szerfölött sok mézet gyűjtött; kezekre vágyom, a melyek felém nyúlnak. Szeretnék ajándékozni és osztogatni, valamig az emberek bölcseinek újra örömük telik az ő balgaságukban és a szegényeknek az ő gazdagságukban. Ezért a mélységbe kell szállanom, valamiképen te tészed este, a midőn a tenger mögé tünsz és még fényt viszel az alvilágnak is, te dúsgazdag csillagzat! Te hozzád hasonlatosan le kell szállnom, így mondják ezt az emberek, akikhez le akarok szállani. Áldj meg hát, te nyugodt szem, aki irigység nélkül nézed a túlságos boldogságot is. Áldd meg a serleget, a mely túl akar áradni, hogy a viz aranyosan folyjék belőle és mindenüvé tükrözze gyönyörűséged fényét! Ime! Ez a serleg ujra ki akar ürülni és Zarathustra ujra emberré akar lenni.“ Im-ígyen kezdődék Zarathustra leszállása. | Lorsque Zarathoustra eut atteint sa trentième année, il quitta sa patrie et le lac de sa patrie et s'en alla dans la montagne. Là il jouit de son esprit et de sa solitude et ne s'en lassa point durant dix années. Mais enfin son coeur se transforma, - et un matin, se levant avec l'aurore, il s'avança devant le soleil et lui parla ainsi: "O grand astre! Quel serait ton bonheur, si tu n'avais pas ceux que tu éclaires? Depuis dix ans que tu viens vers ma caverne: tu te serais lassé de ta lumière et de ce chemin, sans moi, mon aigle et mon serpent. Mais nous t'attendions chaque matin, nous te prenions ton superflu et nous t'en bénissions. Voici! Je suis dégoûté de ma sagesse, comme l'abeille qui a amassé trop de miel. J'ai besoin de mains qui se tendent. Je voudrais donner et distribuer, jusqu'à ce que les sages parmi les hommes soient redevenus joyeux de leur folie, et les pauvres, heureux de leur richesse. Voilà pourquoi je dois descendre dans les profondeurs, comme tu fais le soir quand tu vas derrière les mers, apportant ta clarté au-dessous du monde, ô astre débordant de richesse! Je dois disparaître ainsi que toi, me coucher, comme disent les hommes vers qui je veux descendre. Bénis-moi donc, oeil tranquille, qui peux voir sans envie un bonheur même sans mesure! Bénis la coupe qui veut déborder, que l'eau toute dorée en découle, apportant partout le reflet de ta joie! Vois! cette coupe veut se vider à nouveau et Zarathoustra veut redevenir homme." Ainsi commença le déclin de Zarathoustra. | ||
| Next chapter | |||