| Also sprach Zarathustra. Ein Buch für Alle und Keinen Friedrich Wilhelm Nietzsche (1885) | |||
| Downloading books is available only for authorized users | |||
| Downloading books is available only for authorized users | |||
| Thus spake Zarathustra. A book for all and none | Im-ígyen szóla Zarathustra | ||
| 1. | 1. | ||
| When Zarathustra was thirty years old, he left his home and the lake of his home, and went into the mountains. There he enjoyed his spirit and solitude, and for ten years did not weary of it. But at last his heart changed,—and rising one morning with the rosy dawn, he went before the sun, and spake thus unto it: Thou great star! What would be thy happiness if thou hadst not those for whom thou shinest! For ten years hast thou climbed hither unto my cave: thou wouldst have wearied of thy light and of the journey, had it not been for me, mine eagle, and my serpent. But we awaited thee every morning, took from thee thine overflow and blessed thee for it. Lo! I am weary of my wisdom, like the bee that hath gathered too much honey; I need hands outstretched to take it. I would fain bestow and distribute, until the wise have once more become joyous in their folly, and the poor happy in their riches. Therefore must I descend into the deep: as thou doest in the evening, when thou goest behind the sea, and givest light also to the nether-world, thou exuberant star! Like thee must I GO DOWN, as men say, to whom I shall descend. Bless me, then, thou tranquil eye, that canst behold even the greatest happiness without envy! Bless the cup that is about to overflow, that the water may flow golden out of it, and carry everywhere the reflection of thy bliss! Lo! This cup is again going to empty itself, and Zarathustra is again going to be a man. Thus began Zarathustra’s down-going. | Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem fáradt belé tiz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szívében, egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen szólítá meg: „Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a kiknek világosságot adsz! Tiz évig jövél ide barlangom fölé: megúntad volna fényed és ezt az utad nélkülem, sasom és kigyóm nélkűl. Ám mi váránk téged minden reggel, elvevők fölösleged és áldánk téged érette. Ime, bételtem bölcseségemmel, mint a méh, a mely szerfölött sok mézet gyűjtött; kezekre vágyom, a melyek felém nyúlnak. Szeretnék ajándékozni és osztogatni, valamig az emberek bölcseinek újra örömük telik az ő balgaságukban és a szegényeknek az ő gazdagságukban. Ezért a mélységbe kell szállanom, valamiképen te tészed este, a midőn a tenger mögé tünsz és még fényt viszel az alvilágnak is, te dúsgazdag csillagzat! Te hozzád hasonlatosan le kell szállnom, így mondják ezt az emberek, akikhez le akarok szállani. Áldj meg hát, te nyugodt szem, aki irigység nélkül nézed a túlságos boldogságot is. Áldd meg a serleget, a mely túl akar áradni, hogy a viz aranyosan folyjék belőle és mindenüvé tükrözze gyönyörűséged fényét! Ime! Ez a serleg ujra ki akar ürülni és Zarathustra ujra emberré akar lenni.“ Im-ígyen kezdődék Zarathustra leszállása. | ||
| Next chapter | |||